Nem tudom, hol is kezdjem. 

Kb. egy évvel ezelőtt abbahagytam a bloggolást a szponzorom javaslatára. Most úgy döntöttem, folytatom. 

Kicsivel több mint egy éve és kilenc hónapja vagyok felépülésben. A felépülést egy lánnyal kezdtem, akinél ott laktam hellyel-közzel három hónappal ezelőttig. Nagyon szerettem, sőt, szeretem még most is, de nem működött a dolog. Nem épültünk együtt, így három hónapja elköltöztem. Azóta nem tudok róla semmit és nem is akarok tudni. Fáj, de a no contact-ot tartanom kell. Ez az ajándékom mindkettőnknek.

Elkezdtem odafigyelni az étkezésemre, kiderült, hogy van némi intoleranciám bizonyos ételekkel szemben. Bár idővel ez is gyógyulni fog, de most jól jött, hogy elkezdjem a diétát, az edzést és a csak magammal való foglalkozást. Mikor eljöttem, száz kg körüli súlyban voltam. Ruháim azok voltak, ami a régi életemből megmaradt, vagy amit időközben kaptam. Elkezdtem edzeni: először csak séta, aztán séta erőltetett menetben, és reggeli torna, majd konditerem és úszás. Közben étrendet váltottam, rendszeresen fodrászhoz járok, a körmeimre és az arcszőrzetemre kezdtem jobban figyelni. Elindult a fogyás és elkezdett sportos testalkatom lenni, tegnap végre vettem ruhákat is. Egyszóval tetszem magamnak. Végre jól nézek ki és a probléma itt kezdődik: életemben nem voltam ilyen jó formában. Önmagamtól sosem öltöztem ilyen jól, mindig más öltöztetett (pl a feleségem). Ahogy ma elhaladtam egy kirakat előtt, - amiben megnéztem magam - ez a mondat ugrott be: "Nem tudom ki ez, aki visszanéz a tükörből". Egyszerűen nem komfortos, hogy nem vagyok beállva, tiszta és csinos vagyok. Nagyon zavarban vagyok az utcán, ha a lányok megnéznek. Feszül minden izmom az edzéstől és attól, hogy szorongok. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Szóval nehéz ez, de tudom, hogy meg fogom szokni. A jóhoz könnyebben hozzászokok. 

Ma: 650 napja nem ittam alkoholt, 633 napja nem használtam illegális drogokat és 1 éve, 6 hónapja és 20 napja nem szedtem nyugtatókat. 

Sziasztok!

Határozatlan időre elköszönök. Lehet, hogy végleg. A jövő változik, én nem ismerhetem azt, csak a saját felfogásom szerinti  Felsőbb Erőm.

A józanodás útjára léptem. Eddig sem tudtam segíteni másnak, de még magamnak sem. pedig ez lett volna a cél. Fontosabb lett a felépülésem mindennél. Ez mától mindent felülír.

Benzodiazepinek nélkül ez a 145. napom,
Drogok nélkül ez a 211. napom,
Ital nélkül pedig ez a 228. napom.

De ez mind nem számít. Csak A Mai Nap! - Ez számít!

Köszönöm, hogy elolvastál.
Kívánom, hogy Te is találd meg az utad, ahogy nekem sikerült végre.

A gyógyszerezés nálam úgy 15-16 éves korban kezdődött. Soha nem gondoltam gáznak a szedegetést, és nem is éreztem azt, hogy ezzel bármi probléma lenne. Mivel semmiben nem tudtam kontrollt tartani, így ebben sem. Először csak lejövőnek használtam a speedről, vagy ha nem volt, akkor helyette. Aztán már nem csak a szörnyű lejövőkre kezdtem el használni, hanem arra is, hogy a volt feleségem, (akkor még barátnőm) "ne vágja le", ne veszekedjen velem, hogy megint be vagyok állva... Akkor mindez tuti megoldásnak tűnt, egy jó ötletnek. Nem is sejtettem, hogy ez fogja meghatározni későbbi jövőm, s jelenem.

Hogy milyen gyógyszerekről is lesz most szó? A Benzodiazepin alapanyagú gyógyszerekről, melyek egy jó ideje iszonyatos mértékben rongálják a társadalmat. Az Addiktológián rengeteg ilyen emberrel találkoztam. Hallottam a szörnyű rémtörténeteket, a hihetetlen mennyiségeket, melyet emberek beszedtek, és láttam/tapasztaltam a szörnyű megvonási tüneteket is. Úgy gondolom, hogy nem csak az orvosok hibásak, hanem mi függők is hibásak vagyunk a következményekért, de a "receptírógépeket" ez nem menti fel. Talán rég óta tudják, mennyire addiktív is a Rivotril, Frontin, Xanax, Ellenium, Seduxen és társai, mégis ész nélkül írják föl annak is, aki már lejött róla, és segítséget kér más pszichés ügyben. Hallottam ilyet. Ugye Geri? 
A Twitteren olvastam, hogy a nem megfelelő leszedés például neurológiai károsodást okoz az agyban. Mindenkinek más ütemben kell haladni a szer elhagyásakor. Olvastam havi huszad, kéthavi tizednyi csökkentési javaslatot is. Illetve az sem mindegy, hogy csökkentéskor milyen és mennyi segédgyógyszerrel van párosítva. Igen kérem, ilyen kemény ez. 

Az én történetem a Seduxennel kezdődött, melyet gyorsan leváltottam a Xanaxra, majd a Rivotrilra, végül a Frontinra, ami végzetes lett. Egy elvonókúra után, a matematika érettségit rivóval írtam meg. Természetesen feszültségoldásara, (hogy is írtam a blogban?) "szükség esetére" volt nálam. Bevettem, megnyugodtam, és tudtam dolgozatot írni. Sosem törődtem a mennyiségekkel, és nem is szedtem eleinte rendszeresen. Annyi, hogy volt nálam ilyen "szükség eseti". Előfordult, hogy porrá tört egy zacskóban a zsebemben, mert napokig, hetekig nem nyúltam hozzá. Kicsivel később, elkezdtem sóvárgásra is használni. Úgy emlékszem eleinte bevált. Aztán, alattomos módon a mindennapjaim részévé vált. Igen, hibásnak érzem magam, amiért belefutottam ebbe, de senki nem figyelmeztetett, hogy ebből baj lehet. Sőt arra sem, hogy ekkora a baj!
Emlékszem az első elvonón egy lányra, aki azért feküdt be(2011-et írunk), mert újra visszavette a Xanaxot, és már 4mg(!!)-nál tartott. Kiröhögtem: "Ez hülye! Mit keres ezzel itt?" - A saját drog-kínom nyomorúságosabbnak tűnt akkor ott. 
A mindennapjaim részévé úgy vált, hogy felírták pánikbetegségre, a pánikrohamaim kezelésére. A Xanaxot 0.25mg-mal kezdtem szedni napi 2x,később napi 3x. Közben a fentebb felsoroltakra is használni kezdtem. Aztán egy másik elvonón már napi 3x1mg-nál tartottam. Évekkel később felhívtam a volt kezelőorvosomat, és meséltem, hogy mennyire minden rendben van, akkor ő megkérdezte: "És a Frontin? " -"Ja az is! 6mg-mot szedek naponta" válaszoltam. Erre ő: "De én 3mg-mal engedtem ki két éve". Akkor én már éreztem, hogy nagy a baj,de okosabbnak gondoltam magam. 
Aztán mikor ismét 20mg(!!!) BZD-t kezdtem magamba tömni, akkor el kezdtem félni. Szó szerint halálfélelmem lett. Annyira féltem az elhagyásától, hogy mindennel megpróbálkoztam, hogy legalább egy kicsit csökkenteni tudjam az adagot. Persze eredménytelenül. Emlékszem sok olyan esetre, mikor nem is tudtam pontosan meddig kell kitartania a felírt adagnak, s újabb receptért mentem. Előfordult, hogy nem írták fel, nehogy az EU megbüntesse a gondozót. Most is átélem azt az iszonyú kínt, amikor szembesítenek, hogy 2 hétig nincs több recept. Megsemmisülés... Könyörgés, beszűkült tudatállapot. Közben a maradék agyammal a megoldás keresése: "Honnan, kitől, s hogyan lehetne, mert belehalok!" Emlékszem azokra a szörnyű napokra, mikor nem volt, és a 40 fokos kánikulában a takaró alatt remegtem mert majd meg fagytam. Sosem felejtem el, hogy olyankor mikor nem volt, teljesen élettelen voltam: nem kellett a pia, sem a drog. Nem mertem beszélni senkihez. Féltem mindentől és súlyos pszichózisom volt...A fizikai elvonási tünetek iszonyatosak voltak: remegés, hányinger,  hányás, láz, pulzusszám az egekben, halálfélelem, és alvásmegvonás. Össze-vissza szedtem a nálam megtalálható gyógyszerekből mindent, hogy enyhítsem a tüneteket. Persze sikertelenül. Aztán a vége egy roham lett: felakadtak a szemeim, görcsbe rándult a nyelvem, és a testem egésze, artikulálatlanul kezdtem beszélni, és csak felfele tudtam nézni... Egy barátom volt velem, aki nem igazán orvosi segítség párti. Elmondása szerint meg volt győződve arról, hogy hamarosan meghalok. 

A terápián egyszerű és kézenfekvő dolgokat mondtak, amik eddig fel sem merültek bennem:
Azt mondták, hogy orvosi szempontból is beteg vagyok, és a betegségem az idő előrehaladtával súlyosbodik, így hát halálos. De azt is mondták, hogy a szerhasználat csak tünet, és nem az igazi problémám. - Pedig én azt hittem, hogy a cucc, meg a pia, vagy a gyógyszer az igazi gond. Meg azt, hogy tünetmentesen tarthatom magam folyamatos gondozással, ahol nincs kivétel vagy szünnap. – Ez jó! Mert ha beteg vagyok, akkor valószínűleg van ismert gyógymód, így nem kell belehalnom! Pedig én már rég beletörődtem abba, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem, és időnként azért drogoznom, vagy innom kell mellette, hogy „jó legyen” vagy, hogy „kibírjam”! Oké! Mi a megoldás? – Kérdeztem. „Az, amit a cukorbeteg tesz, miután közlik vele a diagnózist: életmódot vált.”

Végiggondoltam, amit eddig csináltam: soha sem tudtam szociális módon inni, drogozni, vagy gyógyszert szedni. Bármit is használtam, már az első alkalomnál hazavágott, amikor egyáltalán elég volt. Nekem mindenből sokkal több kellett, mint a többieknek, és a vége szinte mindig ugyan az volt: KO! Sok érdekeset tanulok azóta is. Például azt, hogy le kell cserélnem a „játszóteret és a játszópajtásokat is”.  Ezzel már nincs gondom, mert Istennek hála nem haltam bele, és le lett cserélve egy csapásra az egész lakókörnyezet, no meg a haverok is. Anyum tegnap a telefonban, sírástól fojtogató hangon ebben megerősített: „Itt, ebben a környezetben, ezek között az emberek között meghaltál volna!” - És tényleg! Hányszor ismételtem magamban, és a haveroknak ott a szobámban: „Ebben a szobában fogok megdögleni!” Januárban mikor öngyilkosságot követtem el, kb. 600db különböző gyógyszerrel, ez majdnem sikerült is. De hányszor túladagoltam magam! Volt, hogy nem is tudtam róla, hogy halálos adag szerkoncentráció van bennem, csak a kórházban derült ki egy vérvétel során. Eléggé ijesztő ez így tiszta fejjel! Merthogy azóta is tiszta vagyok, eddig az első szerhasználatom óta a leghosszabb ideje! Számolom a napokat, de nem azért, mint eddig. Nem izomból, hanem mert jó! Mert nekem minden nap egy ajándék!
Íme:

Nos. Az előző posztomban elköszöntem ugyan, mert az volt a tervem, hogy elmenekülök magam és a világ elől.
Aztán történt valami: rájöttem, hogy nem menekülhetek tovább! Az aktuális környezetem elől ugyan elmenekülhetek, de magam elől soha!

Rengeteget nyafogtam és rohadtul sajnáltam magam: „jaj, szegény én!” - Mondtam magamban állandóan. Most már azt mondom: „milyen jó nekem!”

De kezdem az elején!
2019. Augusztusára már annyira szét voltam hullva, hogy elveszítettem mindent, majdnem az életemet is. Volt öngyilkossági kísérlet, voltak verekedések és otthoni botrányok. Már nem szívesen állt velem szóba senki. Sem a családom, sem a barátaim, de még a haverok se kerestek. Mindenki hibás volt, mindenkire haragudtam. Mindenki hibás mindenért, csak én nem! – Gondoltam akkor. Észre sem vettem, hogy az életem irányíthatatlanná vált!
Miután a második lakásomból is elzavart a családom, nem tudtam jobb helyre menni ételért, ágyért, és gyógyszerért, így bevonultam a pszichiátriára. Később világos lett számomra, hogy életem egyik legjobb döntése volt!
Az addiktologusomnak könyörögtem, utaljon be a pszichiátriára előgondozásra. A pszichiátria előtt az esőben is könyörögtem, hogy engedjenek be. A terv ugyanis az volt, hogy pszichi ameddig csak lehet, aztán addikt ameddig csak lehet, majd valami 1 éves rehab. Mindegy mi. Gondoltam addig is van hol aludnom, van mit ennem, de főleg: van gyógyszerem! Amikor felvettek, a papíromra ráírták: nincs betegségtudatom. Ezen az elején jókat kacagtam. Mindenki hülye volt, csak én voltam okos. Már nem vagyok okos!
Na, szóval: se család, se barátok, se lakás, de legalább van gyógyszerem. A felvételkor, hogy bekerülhessek azt „hazudtam”, hogy a gyógyszerről szeretnék leszokni. Persze akkor ezt végig sem gondoltam. Aztán ahogy kezdtem tisztulni, egyre jobb ötletnek tűnt a gyógyszerről való leszokás. „Van is hol lennem, és még a gyógyszer szörnyűségeitől is megszabadulhatok!” – Kiáltottam magamban. Addigra már mindent megtettem volna, hogy a benzodiazepinről leszedjenek, hiszen ismét elértem a napi 10-20mg-ot. Az első pszichiátrián eltöltött hétre nem nagyon emlékszem. A második hétre már jobban. Ott már két barátom is meglátogatott, és szereztem új ismeretségeket is - erről majd később még írok! A harmadik hétre már csak napi 4-4.5mg benzoót szedtem. Szeptember 16-án fekhettem be az addiktológiára, de 13-án (pénteken) már ki akartak írni a pszichiről. Végül egy csoda folytán nem tették: „nehogy visszaessek”! Ismét három hét homály az anyaosztályon, majd egy újabb csoda folytán bekerülhettem egy terápiára. Itt rengeteg dolgot tanultam. Többek közt: Orvosi Alapismereteket, Sóvárgás kezelést, Felépülés központú addiktológiát, és Meditációt is.

- Folyt. Köv. - 

Nemrég írtam, hogy amint összeszedtem magam, megírom mi történt. Aztán máshogy döntöttem, megírom, de nem úgy. Inkább röviden, tömören, mert fölösleges magyarázkodni...

Január elején öngyilkos lettem. Tökmindegy. Sok gyógyszer, tutira mentem, mnert ismerem ezeket, de megmentettek. Miért? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni! Kérdezték a toxin,. a pszichiátrián, a barátaim, a családom. Mindenkinek azt mondtam amit Nektek: "Nem tudom! NEm is értem magam! Ééééén??? Gyógyszerrel??? Mikor tudom a 8 mp-es technikát?? " Mint egy FPS-ben: kívülről láttam magam! Miközben bontogattam ki a ~600db gyógyszert  nem gondolkodtam, nem éreztem, nem féltem, semmi. Szóval túlétem. Többet nem teszem! 

Jóhírem nincs, panaszkodni minek? Idézek inkább:
"Volt, amikor azt hittem, hogy nincs, ami megállít,
 De tudom, ha esik, a magamfajta megázik, 
 Megbecsülöm már, hiszen hamar elillan a gyönyör,
 Hiába mászok ki, mindig jön ugyanaz a gödör!"

Szeretnék kérni Tőletek valamit!

Azt szeretném kérni,. hogy a mai napotok legyen boldog, fektessetek ma több erőt bele mint máskor!
Azt szeretném kérni, hogy a mára kifordított ünnep helyett, legyen ez a mai nap Nektek ismét a szeretet ünnepe, melyen megbocsájtotok azoknak, akik bántottak, és megbocsájtotok önmagatoknak is! 
Azt szeretném kérni, hogy hagyjátok abba a rohanást egy pillanatra - mára - és figyeljétek meg azokat az eddig semmisnek tűnő apróságokat, melyek mellett eddig elszaladtatok ezen a napon!
Azt szeretném kérni, hogy ha megfigyeltétek, összegezzétek, és töltsenek ezek a dolgok el nyugalommal, barátsággal, szeretettel!
Azt szeretném kérni, hogy ma próbáljatok meg legalább egy jó dolgot tenni, és legyetek büszkék önmagatokra!
Azt szeretném kérni, hogy gondoljatok a világ másik felém lévőkre, különösen azokra akik valamilyen okból szenvednek, és gondoljatok rájuk szeretettel, sajnálat helyett!
Azt szeretném kérni, hogy ma ne úgy válaszoljatok egymásnak ahogy általában szoktatok, legyetek megértőbbek, kedvesebbek, adjatok egy picit többet mint máskor!

Köszönöm, ha megtettétek amit kértem, ha nem akkor is!

Azt kívánom, hogy örökké emlékezzetek erre a napra! Emlékezzetek ma milyen jó volt! 

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!