A gyógyszerezés nálam úgy 15-16 éves korban kezdődött. Soha nem gondoltam gáznak a szedegetést, és nem is éreztem azt, hogy ezzel bármi probléma lenne. Mivel semmiben nem tudtam kontrollt tartani, így ebben sem. Először csak lejövőnek használtam a speedről, vagy ha nem volt, akkor helyette. Aztán már nem csak a szörnyű lejövőkre kezdtem el használni, hanem arra is, hogy a volt feleségem, (akkor még barátnőm) "ne vágja le", ne veszekedjen velem, hogy megint be vagyok állva... Akkor mindez tuti megoldásnak tűnt, egy jó ötletnek. Nem is sejtettem, hogy ez fogja meghatározni későbbi jövőm, s jelenem.

Hogy milyen gyógyszerekről is lesz most szó? A Benzodiazepin alapanyagú gyógyszerekről, melyek egy jó ideje iszonyatos mértékben rongálják a társadalmat. Az Addiktológián rengeteg ilyen emberrel találkoztam. Hallottam a szörnyű rémtörténeteket, a hihetetlen mennyiségeket, melyet emberek beszedtek, és láttam/tapasztaltam a szörnyű megvonási tüneteket is. Úgy gondolom, hogy nem csak az orvosok hibásak, hanem mi függők is hibásak vagyunk a következményekért, de a "receptírógépeket" ez nem menti fel. Talán rég óta tudják, mennyire addiktív is a Rivotril, Frontin, Xanax, Ellenium, Seduxen és társai, mégis ész nélkül írják föl annak is, aki már lejött róla, és segítséget kér más pszichés ügyben. Hallottam ilyet. Ugye Geri? 
A Twitteren olvastam, hogy a nem megfelelő leszedés például neurológiai károsodást okoz az agyban. Mindenkinek más ütemben kell haladni a szer elhagyásakor. Olvastam havi huszad, kéthavi tizednyi csökkentési javaslatot is. Illetve az sem mindegy, hogy csökkentéskor milyen és mennyi segédgyógyszerrel van párosítva. Igen kérem, ilyen kemény ez. 

Az én történetem a Seduxennel kezdődött, melyet gyorsan leváltottam a Xanaxra, majd a Rivotrilra, végül a Frontinra, ami végzetes lett. Egy elvonókúra után, a matematika érettségit rivóval írtam meg. Természetesen feszültségoldásara, (hogy is írtam a blogban?) "szükség esetére" volt nálam. Bevettem, megnyugodtam, és tudtam dolgozatot írni. Sosem törődtem a mennyiségekkel, és nem is szedtem eleinte rendszeresen. Annyi, hogy volt nálam ilyen "szükség eseti". Előfordult, hogy porrá tört egy zacskóban a zsebemben, mert napokig, hetekig nem nyúltam hozzá. Kicsivel később, elkezdtem sóvárgásra is használni. Úgy emlékszem eleinte bevált. Aztán, alattomos módon a mindennapjaim részévé vált. Igen, hibásnak érzem magam, amiért belefutottam ebbe, de senki nem figyelmeztetett, hogy ebből baj lehet. Sőt arra sem, hogy ekkora a baj!
Emlékszem az első elvonón egy lányra, aki azért feküdt be(2011-et írunk), mert újra visszavette a Xanaxot, és már 4mg(!!)-nál tartott. Kiröhögtem: "Ez hülye! Mit keres ezzel itt?" - A saját drog-kínom nyomorúságosabbnak tűnt akkor ott. 
A mindennapjaim részévé úgy vált, hogy felírták pánikbetegségre, a pánikrohamaim kezelésére. A Xanaxot 0.25mg-mal kezdtem szedni napi 2x,később napi 3x. Közben a fentebb felsoroltakra is használni kezdtem. Aztán egy másik elvonón már napi 3x1mg-nál tartottam. Évekkel később felhívtam a volt kezelőorvosomat, és meséltem, hogy mennyire minden rendben van, akkor ő megkérdezte: "És a Frontin? " -"Ja az is! 6mg-mot szedek naponta" válaszoltam. Erre ő: "De én 3mg-mal engedtem ki két éve". Akkor én már éreztem, hogy nagy a baj,de okosabbnak gondoltam magam. 
Aztán mikor ismét 20mg(!!!) BZD-t kezdtem magamba tömni, akkor el kezdtem félni. Szó szerint halálfélelmem lett. Annyira féltem az elhagyásától, hogy mindennel megpróbálkoztam, hogy legalább egy kicsit csökkenteni tudjam az adagot. Persze eredménytelenül. Emlékszem sok olyan esetre, mikor nem is tudtam pontosan meddig kell kitartania a felírt adagnak, s újabb receptért mentem. Előfordult, hogy nem írták fel, nehogy az EU megbüntesse a gondozót. Most is átélem azt az iszonyú kínt, amikor szembesítenek, hogy 2 hétig nincs több recept. Megsemmisülés... Könyörgés, beszűkült tudatállapot. Közben a maradék agyammal a megoldás keresése: "Honnan, kitől, s hogyan lehetne, mert belehalok!" Emlékszem azokra a szörnyű napokra, mikor nem volt, és a 40 fokos kánikulában a takaró alatt remegtem mert majd meg fagytam. Sosem felejtem el, hogy olyankor mikor nem volt, teljesen élettelen voltam: nem kellett a pia, sem a drog. Nem mertem beszélni senkihez. Féltem mindentől és súlyos pszichózisom volt...A fizikai elvonási tünetek iszonyatosak voltak: remegés, hányinger,  hányás, láz, pulzusszám az egekben, halálfélelem, és alvásmegvonás. Össze-vissza szedtem a nálam megtalálható gyógyszerekből mindent, hogy enyhítsem a tüneteket. Persze sikertelenül. Aztán a vége egy roham lett: felakadtak a szemeim, görcsbe rándult a nyelvem, és a testem egésze, artikulálatlanul kezdtem beszélni, és csak felfele tudtam nézni... Egy barátom volt velem, aki nem igazán orvosi segítség párti. Elmondása szerint meg volt győződve arról, hogy hamarosan meghalok.