A terápián egyszerű és kézenfekvő dolgokat mondtak, amik eddig fel sem merültek bennem:
Azt mondták, hogy orvosi szempontból is beteg vagyok, és a betegségem az idő előrehaladtával súlyosbodik, így hát halálos. De azt is mondták, hogy a szerhasználat csak tünet, és nem az igazi problémám. - Pedig én azt hittem, hogy a cucc, meg a pia, vagy a gyógyszer az igazi gond. Meg azt, hogy tünetmentesen tarthatom magam folyamatos gondozással, ahol nincs kivétel vagy szünnap. – Ez jó! Mert ha beteg vagyok, akkor valószínűleg van ismert gyógymód, így nem kell belehalnom! Pedig én már rég beletörődtem abba, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem, és időnként azért drogoznom, vagy innom kell mellette, hogy „jó legyen” vagy, hogy „kibírjam”! Oké! Mi a megoldás? – Kérdeztem. „Az, amit a cukorbeteg tesz, miután közlik vele a diagnózist: életmódot vált.”

Végiggondoltam, amit eddig csináltam: soha sem tudtam szociális módon inni, drogozni, vagy gyógyszert szedni. Bármit is használtam, már az első alkalomnál hazavágott, amikor egyáltalán elég volt. Nekem mindenből sokkal több kellett, mint a többieknek, és a vége szinte mindig ugyan az volt: KO! Sok érdekeset tanulok azóta is. Például azt, hogy le kell cserélnem a „játszóteret és a játszópajtásokat is”.  Ezzel már nincs gondom, mert Istennek hála nem haltam bele, és le lett cserélve egy csapásra az egész lakókörnyezet, no meg a haverok is. Anyum tegnap a telefonban, sírástól fojtogató hangon ebben megerősített: „Itt, ebben a környezetben, ezek között az emberek között meghaltál volna!” - És tényleg! Hányszor ismételtem magamban, és a haveroknak ott a szobámban: „Ebben a szobában fogok megdögleni!” Januárban mikor öngyilkosságot követtem el, kb. 600db különböző gyógyszerrel, ez majdnem sikerült is. De hányszor túladagoltam magam! Volt, hogy nem is tudtam róla, hogy halálos adag szerkoncentráció van bennem, csak a kórházban derült ki egy vérvétel során. Eléggé ijesztő ez így tiszta fejjel! Merthogy azóta is tiszta vagyok, eddig az első szerhasználatom óta a leghosszabb ideje! Számolom a napokat, de nem azért, mint eddig. Nem izomból, hanem mert jó! Mert nekem minden nap egy ajándék!
Íme:

Nos. Az előző posztomban elköszöntem ugyan, mert az volt a tervem, hogy elmenekülök magam és a világ elől.
Aztán történt valami: rájöttem, hogy nem menekülhetek tovább! Az aktuális környezetem elől ugyan elmenekülhetek, de magam elől soha!

Rengeteget nyafogtam és rohadtul sajnáltam magam: „jaj, szegény én!” - Mondtam magamban állandóan. Most már azt mondom: „milyen jó nekem!”

De kezdem az elején!
2019. Augusztusára már annyira szét voltam hullva, hogy elveszítettem mindent, majdnem az életemet is. Volt öngyilkossági kísérlet, voltak verekedések és otthoni botrányok. Már nem szívesen állt velem szóba senki. Sem a családom, sem a barátaim, de még a haverok se kerestek. Mindenki hibás volt, mindenkire haragudtam. Mindenki hibás mindenért, csak én nem! – Gondoltam akkor. Észre sem vettem, hogy az életem irányíthatatlanná vált!
Miután a második lakásomból is elzavart a családom, nem tudtam jobb helyre menni ételért, ágyért, és gyógyszerért, így bevonultam a pszichiátriára. Később világos lett számomra, hogy életem egyik legjobb döntése volt!
Az addiktologusomnak könyörögtem, utaljon be a pszichiátriára előgondozásra. A pszichiátria előtt az esőben is könyörögtem, hogy engedjenek be. A terv ugyanis az volt, hogy pszichi ameddig csak lehet, aztán addikt ameddig csak lehet, majd valami 1 éves rehab. Mindegy mi. Gondoltam addig is van hol aludnom, van mit ennem, de főleg: van gyógyszerem! Amikor felvettek, a papíromra ráírták: nincs betegségtudatom. Ezen az elején jókat kacagtam. Mindenki hülye volt, csak én voltam okos. Már nem vagyok okos!
Na, szóval: se család, se barátok, se lakás, de legalább van gyógyszerem. A felvételkor, hogy bekerülhessek azt „hazudtam”, hogy a gyógyszerről szeretnék leszokni. Persze akkor ezt végig sem gondoltam. Aztán ahogy kezdtem tisztulni, egyre jobb ötletnek tűnt a gyógyszerről való leszokás. „Van is hol lennem, és még a gyógyszer szörnyűségeitől is megszabadulhatok!” – Kiáltottam magamban. Addigra már mindent megtettem volna, hogy a benzodiazepinről leszedjenek, hiszen ismét elértem a napi 10-20mg-ot. Az első pszichiátrián eltöltött hétre nem nagyon emlékszem. A második hétre már jobban. Ott már két barátom is meglátogatott, és szereztem új ismeretségeket is - erről majd később még írok! A harmadik hétre már csak napi 4-4.5mg benzoót szedtem. Szeptember 16-án fekhettem be az addiktológiára, de 13-án (pénteken) már ki akartak írni a pszichiről. Végül egy csoda folytán nem tették: „nehogy visszaessek”! Ismét három hét homály az anyaosztályon, majd egy újabb csoda folytán bekerülhettem egy terápiára. Itt rengeteg dolgot tanultam. Többek közt: Orvosi Alapismereteket, Sóvárgás kezelést, Felépülés központú addiktológiát, és Meditációt is.

- Folyt. Köv. - 

Tehát, minekután leírtam a benzodiazepinek(alprazám) -os dolgokat, én voltam a legjobban megijedve...

Én sokszor tettem le a kábszert, a piát, igen. Sokat szenvedtem! Túléltem - mondják ami nem öl meg attól leszel erősebb - de most nem tudom, ezt túlélem-e! Szóval. Le kell szoknom a benzoról!!!!!!!!!!!!!!!! Igen. Azt mondtam mindig, mikor leálltam valamivel "de félek, hogy..." aha. A kifogás (ahogy Ti is sokan mondtátok) az mindig volt. Most nincs kifogás, hanem tényleg nagyon félek! 

Igen a gyengém még mindig a 4MEC. Értem ez alatt azt, hogy bár évek óta nem használtam, - merthogy nem beszerezhető annyira - ha egy töltött tűvel valaki megjelenne nekem, a szennyel, nem biztos, hogy sikerülne nemet mondanom. DE! Letettem, túléltem. A frontint viszont (XY utólagos elmondása szerint) 16 éve használom.... Akkor az megvan, hogy mennyire rettegek már attól is, amit leírtam, és az megvan, hogy 16 év után over? 

Ezt nem fogom túlélni, de muszáj lesz, mert egyesek miatt még élnem kell,  (hála az Úrnak), hogy még van akinek számítok, és szüksége van rám! Köszönöm Neked Istenem!

Röviden akkor most jön amit meg kellett volna lépnem rég: az utolsó lépés. Abbahagyni ezt a szennyet is! 

Igen, jól látod sajnálom magam, és igen de én inkább azt mondanám: na most. Most, most aztán igazán rettegek...

Ennyi.